Krotinger főparancsnok az új fegyverét csodálta. Hat hete nem kaptam más ellátmányt. Annak örült, hogy az ellenfél is hasonló lövedéket használ, mint ők. Nem csoda, hiszen valaha mind NATO tagok voltak.
- Főparancsnok! – állt a tiszt mellé a katona.
- Mondja fiam. – nem érdekelte a tisztelgés.
- Új parancs. – nyújtott át egy papírt.
- Olvassa fel. – tárazta be az átalakított M16-ost.
- Igen, uram! – zavartan visszahúzta a kezét – Krotinger főparancsnoknak! A szakaszával vonuljanak Berlin felé. Gyalogos felszerelés, 1 heti hideg élelem. A többit az ottani erődben kapja. Köszönettel Franz Trom az Egyesült Európa Elnöke.
- Mi a francért kell nekünk 50km-t gyalogolni a sivatagban. – állt fel morgolódva
- Uram? – halkan zavartan kérdezte.
- Leléphetsz. – nézett a fiatal katonára, kicsit irigyelte, hogy nem a fronton teljesít.
A kis katona elsietett, a főparancsnok pedig az egyik sátorhoz sietett. Két napja érkeztek a keleti frontról. A régi Lengyelország határain pihentek. Innen 40km-re zajlanak a harcok, itt az egyik új sivatagban. A táj 8 hónapja nem kapott vizet. Elérte sátort és nem töprengett tovább.
- Felkelni! Indulás! – ordította be.
Percekkel később hat álmos arc jelent meg egymás után a sátornyílás között. Mindegyik fáradt, mocskos ábrázatot nyújtott.
- Jó hír, nincs front. – kezdett a főparancsnok a mondandójába, mitől jobb kedvűek lettek – Rossz hír, irány gyalog Berlin. – ezzel ismét lelohadt a lelkesedésük.
- Mit akarnak tőlünk, uram? – kérdezte az egyikük a sorból.
- Szerintem a parancsnoknál van a tank kulcsa. – szólt be egy másik katona a sorból, amitől mindannyian, még a főparancsnok is nevetett.
- Abból a tankból csak az üzemanyag hiányzott! Maga az elnök adta parancsba a menetet. – árult el újabb dolgot.
- Az igen! – fütyült az egyik elismerően.
- Kinek mi számít. Haza mikor megyünk? – kérdezte az egyik idősebb katona
- Hamarosan Patrik! Hamarosan. – halkult el a főparancsnok hangja minden szó után.
- Úgy legyen! – szólt normál hangon – Szedelődzködni, indulás! – ordította el magát.
Felvették a golyóállómellényeket, hátizsákot és a fegyvereket. Közben megérkezett a felszerelés és az utánpótlás. Magukhoz vették az élelmet és a kiegészítő tárat.
- Sok sikert főparancsnok! – búcsúzott el a pihenőt vezető ezredes.
- Köszönöm uram! Sok sikert! – tisztelgett és fogott vele kezet Krotinger.
Bekötő utakon érték el a szétrepedezett autópályát. Északról közelítették Berlin falait. Két eseménytelen nap után meglátták a 8 méter magas falakat. Nehéz lett volna kikerülni a faltól 15 méterre emelt géppuska fészkeket és az autópálya mindkét oldalán található betonbunkereket. Nem akarták, már nem rejtőzködtek.
- Állj! – hangosbeszélőn keresztül figyelmeztették őket.
Engedelmeskedve a parancsnak, megálltak ahol épp álltak. Persze csak is Krotinger főparancsnok ökölbe zárt keze megjelenése után.
- Azonosítást! – jött az újabb parancs a hangosbeszélőből.
- A biztos azonosításhoz, szkennert használnak. A szóban bárki hazudhat. – ordította vissza a főparancsnok.
- Jöjjön közelebb! – utasította a hangosbeszélő.
Nem válaszolt, csak a jobb oldali betonbunkerhez ment. Hat katona lépett elő. Ötnél fegyver, a hatodiknál egy letapogató műszer.
- Nyújtsa ki a karját. – a fél fejjel kisebb katona határozottnak tűnt, de tartott a főparancsnoktól.
- A szemem mögött van, maga idióta. – húzta le az újával a szeme alatti részt.
A katona zavartan felemelte a szerkezet. A főparancsnok fejében éles, fájdalmas szúrást érzett. A chip, ami az agyába lett ültetve azonosította. Ez lemásolhatatlan technika, nem úgy, mint a karba ültetettek. Pár másodpercnyi fájdalom után meg lett az eredmény. Ezt a leolvashatta a készülékről. A főparancsnok neve, azonosítója és az összes többi adata megjelent.
- Mehet! – lépett el a főparancsnoktól.
Minden katonája elindult a város kapuja felé.
- Mindenkit megvizsgálunk. – tartotta fel a katona a többieket.
- Nem! Vállalom a felelősséget! – állt ki az emberei mellett.
- A besorolása révén vállalhatja. De örülnék neki, ha átvilágíthatnánk őket! – lépett fel erélyesebben a katona.
- Én is örülnék, ha véget érne ez a világégés. – intett tovább a maga mögött sétáló katonáknak.
Ahogy sétáltak egyesével lehúzták a szemüket, a szkenner előtt.
A többi katona félre állt az útjukból. A nagy kétszárnyú ajtó nem nyílt ki, csak a kisebb bejárati ajtón mentek be az erődbe.
